A teafogyasztás hagyománya Kínában nagyon régi időkre tekint vissza, gyökerei visszanyúlnak egészen a kínai őstársadalomig. A legendák szerint a mitikus császárok korában fedezték fel a tealevelek használatát, felfedezését azonban több történelmi alakhoz is kapcsolják.
Az eredeti kínai legenda szerint egy nap Kr.e. 2737-ben Shen Nong kínai császár (aki tanító és gyógyító is volt egyben) a szabad ég alatt forralta a vizet, annak reményében, hogy a forralt víztől egészségesebb lesz.
Egyszercsak egy lágy szellőnek köszönhetően a közeli Camellia növényről beleszállt, és elmerült egy kevés levél a kannájában. Az uralkodó megitta ezt a keveréket és azt találta, hogy “energiát ad testének, elégedettséget az elméjének és eltökéltséget a szándékának”.
Egy másik elbeszélés szerint a császár, Shen Nong testébe méreg került, és a vágy, hogy megszabaduljon tőle késztette arra, hogy kipróbáljon különféle növényeket. Ő volt az első, aki teát kortyolt.
A harmadik változat szerint a bölcs szerzetes, Bodhidharma, Kínai nevén Ta-Mo időszámítás szerint 500 körül Kínába érkezett, hogy terjessze az Isten igéjét. Bodhidharma, az idős bölcs, állandóan imádkozott, szemét sem hunyta le. Mikor már négy esztendeje folyamatosan ébren volt, egy este úgy erőt vett rajta a fáradtság, hogy csak egy pillanatra, de lehunyta a szemét. Hogy ez többet ne történhessen meg, levágta szemhéjait, és ledobta a földre. Az ég megjutalmazta az idős szerzetest, és a földre dobott szemhéjaiból egy cserje fakadt. Ez a teacserje.
Shen Nong, az “Isteni Földműves”, a kínai mezőgazdaság atyja.
A kínaiak a teáról azt tartották, hogy ápolja és meghosszabbítja az életet, ezért eleinte orvosság gyanánt itták. Egy i. sz. 600 körül élt császárról feljegyezték, hogy tealevél főzete gyógyította ki erős fejfájásából. A kínai bölcsek szerint, aki a teát issza, annak szellemi képességei tiszták és frissek lesznek. A tea megszabadít a testességtől és elűzi az álmosságot. Korán felfedezték jótékony hatását a veseköves megbetegedésekre is.
A tea valamikor az uralkodók itala volt, a teázás szokása bekerült az udvari etikettbe is. A tea akkor még Kínában sem mindennapos jelenlétére utal, hogy az egyik császár győztes hadvezérének megbecsülése jeléül egy csésze teát nyújtott át. A következő időszak feljegyzései csupán a teafa leveleinek gyógyító tulajdonságait hangsúlyozták, s csak a Sui-dinasztiát követően (581-618) kezdték el élvezeti italként kortyolgatni. Akkoriban a tealevelek főzete még csak a magasabb társadalmi rétegek kezébe kerülhetett, csak a Tang-dinaszita beköszöntével (618-907) vált a társadalom minden rétege számára elérhetővé. A Tea Útja (Cha dao) a Tang dinasztia után indult el a fejlődés útján, egyre több könyv látott róla napvilágot, s egyre több ember hódolt be e nagyszerű ital előtt. Mint a legtöbb szokás, a teázás is idővel meghonosodott, s mind nagyobb szerepet játszott a magánházaknál is.
Vendégfogadás nem múlhatott el, pontosabban, meg sem kezdődhetett nélküle. Amikor a vendéget leültették, rögtön teával kínálták, és a társalgást csak akkor kezdhették el, ha a vendég már megivott egy csészével.
Kialakultak a tea elkészítésének és felszolgálásának szabályai. Elsajátítása olyan fontos volt az előkelő nevelésben, mint az európaiaknál a tánc vagy a vívás.
A teázás, mely eredetileg szerzetesek fárasztó elmélkedésének segítője volt, létjogosultságot kapott a kolostorok falain kívül is. A teaházak a társas érintkezés színterei voltak, ahol már nem a szertartás dominált. A tea mellett üldögélve kedélyesen társalogtak, filozofálgattak, olykor még sakkoztak is.
A tea gyors és széles körű elterjedésének volt egy egyszerű prózai oka is. Kína több tartományában nagyon rossz az ivóvíz, ezért forrázva, teával tették élvezhetővé.
A teagazdaságok szaporodásával a tea ára mérséklődött, így a teázás általánossá válhatott a szegényebb néprétegek körében is. Kínában a nap minden szakában itták a teát, nyári melegben még hidegen is. Mára a tea fogyasztása az őshazájából az egész világra kiterjedt szokássá vált.
Az első időkben a leveleket gőzölték, mozsárban megtörték, majd kalácsformára gyúrták. (Gyakran tűz felett kissé meg is pörkölték, majd két papírdarab között szétdörzsölték.) A teakalácsot rizzsel, gyömbérrel, sóval, narancshéjjal, különféle fűszerekkel, tejjel együtt megfőzték, olykor még vöröshagymát is tettek bele. Ilyen módon főzik a teát ma is a mongoloknál és Tibetben. A környező népek közül ők ismerkedtek meg elsőként a teával, ezért őrizhették meg a kínaiaknak ezt a korai teafőzési szokását.
Később a teát nem főzték, hanem forrázták. A szárított leveleket kőmalmokban porrá őrölték. Az így kapott porteára forró vizet öntöttek, majd finom bambusz seprőcskével megcsapkodták, habosra keverték. Az így elkészített teát ismerték meg a japánok a 8. században.
Amikor pedig Európába is eljutott a tea, Kínában már nem a porteát használták, hanem a megszárított leveleket forrázták le. Ezt a készítési módot vették át az európaiak.
A tealevélről, a tea hatásáról, elkészítéséről és eszközeiről költők, esztéták írásai láttak napvilágot. Az első ismert átfogó mű, “szentírás” a teáról, Lu-Yün kínai költő és esztéta 790 körül írt “Cha ching” című könyve.
Tíz fejezet szól a teanövény termesztéséről, a levelek osztályozásáról, az ital elkészítéséről és annak művészetéről. Lu-Yün, a teafőzés “megalapítója” felismerte, hogy a jó tea függ a víz minőségétől és az elkészítés módjától. Szerinte a legjobb tea a hegyi patak friss vizéből lesz.
A víz forralásának három fokozatát különbözteti meg. Ennek figyelembe vételével a következő teafőzési módot ajánlja olvasóinak: amikor a vízben megjelennek a buborékok, egy csipet sót kell az edénybe szórni.
Ha a víz már zubog, azaz a “buborékok kristály csöppenként szökőkúthoz hasonlatosak”, akkor tegyük bele a teát. Mikor pedig az üstben hullámok képződnek, azaz újra forrni kezd, egy merítőkanál hideg vizet öntsünk bele, hogy a tea leülepedjen.
Külön fejezetet szentelt a tea elkészítéséhez használt eszközöknek. 24 félét sorolt fel, egy háromlábú szénserpenyőtől kezdve a bambuszból készült tárolószekrénykéig. Az edényeket le is rajzolta, azonban az ábrás fejezet, az utókor nagy sajnálatára elveszett.
A kínaiak a teavizet réz vagy agyag teafőzőkben vagy egyszerűen üstökben forralták, mely egész nap a tűzön állt.
Ám nem volt mindegy, milyen fafajta parazsánál készült a tea. Egy bizonyos lucfenyő-féleség volt a legalkalmasabb.
A tealeveleket vagy a csészékbe tették, s ráöntötték a forró vizet, vagy a teaüstbe helyezték egy kis vesszőkosárkában vagy egy textilből készült zacskóban. A kosárka és a zacskó (a teatojás őse) egyben szűrő is volt.
Csien-lung kínai császár a 17. század közepén ódát írt a teáról. Ebben már ő is réginek mondott egy bizonyos teafőzőt: “Tegyetek lassú tűzre egy háromlábút, melynek színe és régi szabása annak hosszú haszonvételét jelenti. Töltsétek meg azt tiszta hóvízzel, főzzétek addig, mint amennyi idő elegendő volna arra, hogy a halak megfehéredjenek és a rákok megveresedjenek, töltsétek azt a kiválogatott tea leveleire, egy ju (cserép, egy zöldes vagy barna csillogású ősporcelán) csészébe; hagyjátok addig állni, míg a gőz felhőkbe nem emelkedik és a felületen csak vékony ködöt hagy hátra úszkálni. Igyátok ezen becses folyadékot, mikor kedvetek tartja, és el fogja űzni a kedvetlenség öt okát.
A nyugalomnak azon állapotát, melyet az így elkészített folyadék előidéz, “mi kóstolhatjuk és érezhetjük, de le nem írhatjuk.” E költeményt állítólag teáscsészékre festették, s egy Amiot nevű francia jezsuita pap hozott is magával belőle Európába. Amit a kínai császár nem tudott leírni, megtette Tang kínai költő. A tea hatására történt utazását a következőkben fogalmazta meg: “Az első csésze az ajkamat és a torkomat nedvesíti meg. A második elűzi magányosságomat, a harmadik áthatol a hiábavaló (meddő) belsőmön. A negyedik csésze könnyű verejtékezést indít, az élet minden rossza eltűnik a pórusaimon keresztül. Az ötödik csészénél megtisztulok, a hatodik csészénél a halhatatlanság birodalmába képzelem magam. A hetedik csésze – nem tudok tovább írni – csak hűvös fuvallatot érzek, mely beleakad a ruhám ujjába…”
A kínaiak a teát keserűen fogyasztották, néha gyömbérrel vagy csipet sóval ízesítve. Italukat az idegenek túlságosan keserűnek találták. Így vélekedett Ibn Wahab arab utazó is, aki 851-ben járt Kínában. Ő nemcsak a számára ismeretlen italra csodálkozott rá, hanem a finom porceláncsészékre is, amelyből azt itták. “Az emberek pompás edényeket mintáztak földből, mely csaknem olyan átlátszó, mint az üveg. Akkor a kínaiak bizonyos fűre (t’sa) vizet öntöttek, italt készítettek, mely vizet többre becsültek a bornál.”
A kínaiak az első időkben nem használtak teáskannát. Azt azokban a csészékben készítették el, amelyekből itták. Azok a kannák, amelyeket mi teáskannaként ismerünk, teljesen megegyeznek a régi koreai és kínai boroskannákkal. Amikor elterjedt a forrázott leveles tea, elkészítéséhez felhasználták a boroskannákat. Tökéletesen megfeleltek a tea számára is, felesleges lett volna újat kitalálni. Ezt a változatos formájú, gömbölyded, tökforma vagy szögletes testű, kiöntőcsöves, fedeles és füles porcelánedényt Európában már mint teáskannát ismerték meg. Így érthető, hogy a Kínában járt európaiak miért csodálkoztak el azon, hogy vendégségben a kínaiak “teáskannából” öntötték ki a bort.
A drága és kényes tealeveleket porcelánedényekben tartották, így óvták a nedvességtől. A tealevéltartók hengeres, fedeles vázácskák voltak. Az olcsóbb fajtáknak megfelelt a lakkozott fa is vagy az egyszerű ólomládika.
A teát félgömb alakú, keskeny talpgyűrűs, fületlen porceláncsészékből itták. Ezeket a csészéket sem kifejezetten a tea számára találták fel. Az ún. ban csészéket elsősorban levesek és forró előételek felszolgálására használták, de ittak belőlük teát is. Az ún. csuzsin és bej csészék pedig a bor és a tea fogyasztására készültek. Ebben az esetben is arról van szó, hogy a már kialakult edényzet megfelelt az új ital követelményeinek is.
A kínaiak egy-egy alkalommal több csésze teát is megittak. Ez soknak tűnhetne, ha nem tudnánk, hogy a kínai teáscsészék sokkal kisebbek voltak, mint európai utódaik.
A csészék megválasztásánál számított azok színe is. Az ideális a kék volt, mert az a tea színét felerősítette. Fehér csészéből nem szívesen teáztak, mert az italt fakó pirosnak és “visszataszítónak” mutatta.
forrás: eletmodszer.com
